Nem zárták be hét gyémántpecsétesen
A Mennyország örök kapuját,
Nem vakít csalóka tündöklése sem,
És helyét se tudja a világ.
Falban ajtó, réges-régen elhagyott,
Semmi más, csupán mohos kövek,
Mint hivatlan vendég, vén koldus topog
Ott, s övén egy kulcscsomó fityeg.
Lovagok ügetnek arra, vértesek,
Harci kürt rikolt, ezüst csörög,
S Pétert, a kapust, nem látja senki meg,
Bár apostolok közt legdicsõbb.
Ábrándoznak: «Ott, hol Krisztus sírja van,
Tárul majd ki elibénk a menny,
S a megígért óra zendül hangosan,
Fenn, a szentséges Tábor-hegyen.»
Lassan így vonulnak, rémes-rangosan,
Harsányan rikong a büszke kürt,
S Péter, mint egy koldus, áll toprongyosan,
Sápadt arccal az ajtó elõtt.
Не семью печатями алмазными
В Божий рай замкнулся вечный вход,
Он не манит блеском и соблазнами,
И его не ведает народ.
Это дверь в стене давно заброшенной,
Камни, мох, и больше ничего,
Возле — нищий, словно гость непрошенный,
И ключи у пояса его.
Мимо едут рыцари и латники,
Трубный вой, бряцанье серебра,
И никто не взглянет на привратника,
Светлого апостола Петра.
Все мечтают: «Там, у Гроба Божия,
Двери рая вскроются для нас,
На горе Фаворе, у подножия,
Прозвенит обетованный час».
Так проходит медленное чудище,
Завывая, трубит звонкий рог,
И апостол Петр в дырявом рубище,
Словно нищий, бледен и убог.