Imát rebegni nem merek már,
Litániákat feledek,
Fölöttem vészjósló madár száll,
S szemei lángoló tüzek.
Még halkan hallom vijjogását,
Mint korhadt cimbalom szavát,
Mint tenger messzi mormolását,
Verdesve sziklák mellkasát.
És látom már: acélkarommal
Verdes fölöttem vészesen,
Mint áramló folyó a holdban
Remeg, villogva fényesen.
Megriadok. Mit várhat tõlem?
Hisz Ganümédész nem vagyok,
S nem Hellász ege, mely fölöttem
Lágy sugaraival ragyog.
Ha meg az Úr galambja lenne,
S jött szólni: «Készülj fel hamar!» —
Mért nem rokon a kertjeinknek
Kék-szürke galambjaival?
Я не смею больше молиться,
Я забыл слова литаний,
Надо мной грозящая птица,
И глаза у нее — огни.
Вот я слышу сдержанный клекот,
Словно звон истлевших цимбал,
Словно моря дальнего рокот,
Моря, бьющего в груди скал.
Вот я вижу — когти стальные
Наклоняются надо мной,
Словно струи дрожат речные,
Озаряемые луной.
Я пугаюсь, чего ей надо,
Я не юноша Ганимед,
Надо мною небо Эллады
Не струило свой нежный свет.
Если ж это голубь Господень
Прилетел сказать — Ты готов! —
То зачем же он так несходен
С голубями наших садов?