Lázálmaimban forgolódva
Te állsz elébem újra s újra —
Niké szamothrakéi szobra,
Széttárt kezed elõre nyújtva.
Az éji csendet felriasztva,
Hogy fejem is megszédül tõle,
Szárnyas, vak, visszatarthatatlan
Akaratoddal törsz elõre.
Eszelõs-fénylõ szemeidben
Nevet valami, lánggal égve,
S bennünket árnyaink követnek
Vágtatva, ám utol nem érve.
В час моего ночного бреда
Ты возникаешь пред глазами —
Самофракийская Победа
С простертыми вперед руками.
Спугнув безмолвие ночное,
Рождает головокруженье
Твое крылатое, слепое,
Неудержимое стремленье.
В твоем безумно-светлом взгляде
Смеется что-то, пламенея,
И наши тени мчатся сзади,
Поспеть за нами не умея.
«Mint a kutya, súlyos láncát tépve, / Az erdõn túl géppuska ugat, / Srapnelek zümmögnek, mint a méhek, / Mind pirosló méz után kutat. És a "hurrá" messzirõl — akárha / Aratódal zeng a réteken. / Vélheted: falvakra béke száll ma / Istenáldott, csöndes estelen. ...»
«Amidõn szemét az új világra / Fordította Isten, még a Nap / Megtorpant az ige hallatára, / Ige döntött porba falakat. S még a sasnak sem lendült a szárnya, / Holdhoz bújtak rémült csillagok, / Amikor, mint rózsaszínû láng, a / Mennyen át az ige robogott. Ám a föld...»
«Nem hazudott a bús-szigoru szellem, / Kinek a hajnalcsillag ad nevet, / Mondván: "Ezen gyümölcstõl istenek / Lesztek, s mit számít büntetés a mennyben." Ifjaknak megnyílt minden út a térben, / Az agg tilos dologba foghatott, / A szûz érett gyümölcsöket kapott, / És egy...»
«Erdei, lápi vidéken, / Ólmosak ott a folyók, / Élnek, akár örök éjben, / Furcsa, különc muzsikok. Egyikük árvaleányhaj- / Lepte mezõre kilép, / Hallja: Sztribog kiabálja / Néki az õsi regét. Itt besenyõknek a bamba / Zöld szemü, zord hada járt… / Bûzlik a...»