Vlagyimir Majakovszkij
Lilikének

Levél helyett

Dohányfüst cserzi a levegőt.
Szobám:
Krucsonih poklából egy fejezet.
Emlékszel-e,
az ablak előtt
hogy ültünk először,
s én önfeledten hogy simogattam a kezed?
Ülünk ma is,
szíved vasban.
S holnap talán
kidobsz, szitkozódva, gyalázva:
rohanok az előszobába,
remegő karom alig leli,
hol a kabát ujja,
és testem elnyeli
a förgeteg utca.
Szörnyedek,
mordulok,
kétségbeesem s majd felfordulok.
Minek ez a játék? —
Édességem,
százszorszépem,
búcsúzzunk el másképp,
s mert szerelmem
nehéz
súly, kolonca
rajtad örökké,
bárhova tűnnél:
végső jaját hadd üvöltse-sikoltsa
utánad most a keserűség.
Munkája végén a hajszolt ökör elmegy,
s hideg
vizekbe fekszik, ahol alhat.
Nekem csak egy
tengerem van,
a te szerelmed,
de attól könny sohasem könyörög ki nyugalmat.
Ha pihenni vágyik a fáradt elefánt,
királyian végigterül a napvert homokon.
Fölöttem csak
a te szerelmed
lángol nap gyanánt,
de hogy kivel és hol vagy, nem tudom.
Ha költőt kínoznál ennyire,
az,
kedvesét, pénzre és dicsőségre váltaná fel,
de nekem,
mindabból, ami csengés, rím, vigasz,
csak a te drága neved csengője kell.
A lépcsőházban nem vetem le magamat,
mérget nem iszom,
s ravaszt se húzok meg halántékomon:
tekinteted
kése marad
fölöttem az egyetlen hatalom.
Holnap már azt se tudod,
hogy koronám fejeden ragyogott,
hogy virág-lelkem fölperzseltem érted,
s a gyors napok szárnyas karneválja
prédául dobja verseim a szélnek.
Vagy megállít szavaim avara,
mialatt mohón
lihegsz majd valahová?

Engedd legalább, hogy
búcsúzni csókjaimat terítsem
távozó lépteid alá.

Lőrinc Szabó