Egy sírnak keresek kedves helyet.
Nem tudja1, merre találok ilyet?
A mező kietlen. A tenger mellett
halmokban kövek; az olyan rideg.
Neki lényévé lett a meghitt béke,
És szereti a fényes napsugárt.
Házacskát építek majd föléje,
Hogy otthonunk legyen sok éven át.
Két ablak között kis ajtó nyílik,
Bent mécsest gyújtunk, lángra lobban,
És ég örökké, mintha sötét szív
Lobogna vörösen, bíboran.
Tudja1, betegen, öntudatlan,
Egy égi tájról beszélt, rajongva.
Feddőn szólt a szerzetes nyomban:
„Ki bűnös, mint maga, nem jut oda”.2
A fájdalomtól fehérre válva,
Akkor suttogta: „Te kísérj el engem”.
Most itt vagyunk egyedül, ahogy kívánta,
És lábunknál égszínkék a zúgó tenger.
____
1.1911-ben, amikor ez a vers született, nálunk aligha szólított meg bárki is egy másik, idegen embert tegezve. A fordító manapság sem tesz ilyet.
2. A szerzetes ezzel a fenyegető kijelentéssel (lásd az eredetit is) minden bizonnyal bűnbánatra akarta bírni a haldoklót, észlelve és mindjárt kihasználva azt, hogy az illető nagyon vágyódik a mennyországba. Fogalmazhatott volna másképpen is, például így: „Isten magát is odavárja. Ha megbánja bűneit, eljuthat oda.”.
Я места ищу для могилы.
Не знаешь ли, где светлей?
Так холодно в поле. Унылы
У моря груды камней.
А она привыкла к покою
И любит солнечный свет.
Я келью над ней построю,
Как дом наш на много лет.
Между окнами будет дверца,
Лампадку внутри зажжем,
Как будто темное сердце
Алым горит огнем.
Она бредила, знаешь, больная,
Про иной, про небесный край,
Но сказал монах, укоряя:
«Не для вас, не для грешных рай».
И тогда, побелев от боли,
Прошептала: «Уйду с тобой».
Вот одни мы теперь, на воле,
И у ног голубой прибой.