Karszékbe süppedek s nézem: a mennyezet
fehérén fénykört írt a lámpa;
ernyője lassan ing — a felgyúlt képzelet
forgó kísértet-árnynak látja.
Őszi alkonyt idéz e sápadt fény-patak:
minthogyha messze, túl a kerten,
kihűlő ég alatt kavargó varjakat
látnék gyászszínű, nagy seregben.
Nem varjú száll: kocsi. A ház elébe ér,
lázas kéz nyomja a kilincset.
Ó, a gyönyörű arc dermedt és gyolcsfehér,
éget a búcsúzó tekintet.
Nézek utána — már az út homályba fúl,
s túl a sötétség ülte kerten
suhognak egyre még, örök-hazátlanul
a varjak, nagy, riadt seregben.
На кресле отвалясь, гляжу на потолок,
Где, на задор воображенью,
Над лампой тихою подвешенный кружок
Вертится призрачною тенью.
Зари осенней след в мерцаньи этом есть:
Над кровлей, кажется, и садом,
Не в силах улететь и не решаясь сесть,
Грачи кружатся тёмным стадом...
Нет, то не крыльев шум, то кони у крыльца!
Я слышу трепетные руки...
Как бледность холодна прекрасного лица!
Как шёпот горестен разлуки!..
Молчу, потерянный, на дальний путь глядя
Из-за темнеющего сада, —
И кружится ещё, приюта не найдя,
Грачей встревоженное стадо.