Karszékbe süppedek s nézem: a mennyezet
fehérén fénykört írt a lámpa;
ernyője lassan ing — a felgyúlt képzelet
forgó kísértet-árnynak látja.
Őszi alkonyt idéz e sápadt fény-patak:
minthogyha messze, túl a kerten,
kihűlő ég alatt kavargó varjakat
látnék gyászszínű, nagy seregben.
Nem varjú száll: kocsi. A ház elébe ér,
lázas kéz nyomja a kilincset.
Ó, a gyönyörű arc dermedt és gyolcsfehér,
éget a búcsúzó tekintet.
Nézek utána — már az út homályba fúl,
s túl a sötétség ülte kerten
suhognak egyre még, örök-hazátlanul
a varjak, nagy, riadt seregben.
На кресле отвалясь, гляжу на потолок,
Где, на задор воображенью,
Над лампой тихою подвешенный кружок
Вертится призрачною тенью.
Зари осенней след в мерцаньи этом есть:
Над кровлей, кажется, и садом,
Не в силах улететь и не решаясь сесть,
Грачи кружатся тёмным стадом...
Нет, то не крыльев шум, то кони у крыльца!
Я слышу трепетные руки...
Как бледность холодна прекрасного лица!
Как шёпот горестен разлуки!..
Молчу, потерянный, на дальний путь глядя
Из-за темнеющего сада, —
И кружится ещё, приюта не найдя,
Грачей встревоженное стадо.
«Mint a kutya, súlyos láncát tépve, / Az erdõn túl géppuska ugat, / Srapnelek zümmögnek, mint a méhek, / Mind pirosló méz után kutat. És a "hurrá" messzirõl — akárha / Aratódal zeng a réteken. / Vélheted: falvakra béke száll ma / Istenáldott, csöndes estelen. ...»
«Amidõn szemét az új világra / Fordította Isten, még a Nap / Megtorpant az ige hallatára, / Ige döntött porba falakat. S még a sasnak sem lendült a szárnya, / Holdhoz bújtak rémült csillagok, / Amikor, mint rózsaszínû láng, a / Mennyen át az ige robogott. Ám a föld...»
«Nem hazudott a bús-szigoru szellem, / Kinek a hajnalcsillag ad nevet, / Mondván: "Ezen gyümölcstõl istenek / Lesztek, s mit számít büntetés a mennyben." Ifjaknak megnyílt minden út a térben, / Az agg tilos dologba foghatott, / A szûz érett gyümölcsöket kapott, / És egy...»
«Erdei, lápi vidéken, / Ólmosak ott a folyók, / Élnek, akár örök éjben, / Furcsa, különc muzsikok. Egyikük árvaleányhaj- / Lepte mezõre kilép, / Hallja: Sztribog kiabálja / Néki az õsi regét. Itt besenyõknek a bamba / Zöld szemü, zord hada járt… / Bûzlik a...»